-Drágám! – fordult felém kedvesem ragyogó arccal. Hamarosan eggyel többen leszünk!
-És ezúttal meddig marad a kedves mama? – kérdeztem gyanútlanul.
-De Szívem, gyerekünk lesz! – mosolygott feleségem.
Első döbbenetemben felnyögtem: – Hát az meg hogy lehet?!;
-Nejem nem veszítette el a türelmét:
- Tudod, a méhek, meg a virágok…
-Tudom, ezt azért még tudom, pont mint az embereknél – vágtam közbe. – Bódító virágcsokor, aztán elő a fullánkkal, és a döfés helye fölött nemsokára feldagad… De én úgy értettem, hogy tudtommal te védekeztél, vagy nem?
-Dehogynem, kétszer is elmondtam, hogy fáj a fejem, nem emlékszel?! – válaszolta nejem, és ezúttal határozott rosszallást véltem kihallani a hangjából.
-És van már valamilyen tüneted? Fáradtság? Émelygés? – próbáltam egy kis időt nyerni, hogy összeszedjem magam az első sokkból.
-Nem tűnt fel neked, hogy minden reggel fél órát töltök a WC-be hajolva? Mit gondoltál, mélyinterjút készítek a lefolyóval? Hát mi vagyok én szerinted, meddőhányó?!
-Dehogy, dehogy! Csak azt hittem, megártott a lekváros kolbász – próbáltam nyugtatgatni, sajnos sikertelenül. Ettől csak még jobban elsötétült a tekintete. Úgy éreztem, ez az a pont, ahol jobb, ha nem vitázom tovább.
Elballagtunk hát a gyógyszertárba terhességi tesztért. Vettünk is egyet, amihez a jó humorérzékkel megáldott gyártó egy grátisz óvszert is csomagolt (ez komoly, nem vicc!) – gondolom „hátha mégis szerencséd volt, legközelebb ne bízd a véletlenre!” felkiáltással.
Otthon nagy várakozással bontottuk ki a tesztet. Régen érdekelt már ennyire a feleségem veseműködése (talán csak akkor, amikor a Louvreban öt euró volt a WC-használat díja). Szóval bement a fürdőbe, én pedig vártam. – Gyere be! Látod? Pozitív! – kiáltott egyszer csak a nejem. – Kinek? – kérdeztem vissza, majd gyorsan helyesbítettem: – Úgy értem, tuti, hogy a két csík mindenkinél terhességet jelent? – Tuti! – bólogatott.
Én biztos ami biztos, megnéztem azért az álpozitív tesztek magyarázatát is a csomagoláson. – Nem lehet, hogy mégis ebben a kimondhatatlan nevű, halálos kórban szenvedsz? Az is két csíkot ad… – kérdeztem páromtól.
Talán a reménykedő hangszín bőszítette fel, mindenesetre a szeme villanását látva úgy döntöttem, jobb, ha kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy sótlan férjből édes apa leszek. Hiába, bele kell törődnöm, hogy a férjek sorsa a természet egyensúlyának a fenntartása. Ha a nő bekapja a legyet, a férfinek le kell nyelnie utána a békát.
A következő hetek gyorsan teltek, és a feleségem hamarosan mindenhol boldogan újságolta a nagy hírt. A nőgyógyászati rendelő várójában is büszkén szólított meg mindenkit. A beszélgetések eléggé egy kaptafára mentek: „Terhes vagyok! Terhes vagyok!” „Én is! Én is!” Később pedig: „Terhes vagyok! Terhes vagyok!” Nekünk is! Nekünk is!”
Közben egész jól belerázódtam az apává válás gondolatába, és egyre inkább vártam, hogy meglássam az első ultrahang-felvételeket. Otthon körénk gyűlt az egész család, és kereken egy órát töltöttünk az amorfnak tűnő, szürke foltok elemzésével.
-Szerintem egyértelműen rám hasonlít! – vigyorogtam végül elégedetten.
Anyósom helyeselt: – Szerintem is rád hasonlít!
De azért még meghallottam, amint a fogai közt odasúgja apósomnak: – Ugyanolyan sötét, és tiszta homály!
A kilencedik hónapban viszont a hetek már csak vánszorogtak, de így is eljött lassacskán a várva várt nap. Az első fájásokkal rohantunk a kórházba, talán kissé korán, mert feleségem még nagyon is érzékelte a körülötte lévő világot. Ez abból is kitűnt, hogy az orvosi műintézményig tartó úton végig vezetési tanácsokkal látott el.
- Vezess gyorsabban! Nem, mégis lassíts! – hadonászott. Nem látod, hogy vadveszély van? – mutatott később az ugró szarvast ábrázoló táblára. Csak akkor hallgatott el, amikor a kettős kanyar táblájánál (tudják, hogy néz ki…) előzékenyen megkérdeztem tőle: – A kígyóknál is lassítsak?
A kórházba érve felgyorsultak az események, és párom úgy döntött, hogy én is bent szeretnék lenni a szülésnél. Az orvos előadta a lehetőségeket – hiszen ma már rengetegféle módon világra lehet hozni egy gyermeket. Eltöltheti az időt a kismama székben vagy labdán ülve, fekve, vagy akár a csilláron lógva, bár az utóbbihoz minimum a Rippel-fivéreket kell felkérni szülésznek. A doki végül büszkén mutatott az alternatív szoba sarkában álló kádra: – Itt is lehet vajúdni!
- Na ne! Ez már tényleg sok! – nyögtem fel magamban. – A feleségem nem hal! Remélem, a bálnára is csak átmenetileg emlékeztet – tettem hozzá. Hangosan persze mindebből csak annyit mertem mondani: – Az én feleségem nem hal! – Értem! – bólintott a doki. – MONDOM A KÁDBAN IS LEHET VAJÚDNI! – üvöltötte aztán a nejem fülébe.
Amíg párom készülődött, én felvettem a kispapa jelmezemet. Szép zöld ruha, zöld mamusszal. Először azt hittem, azért zöld, mert ez a nyugalom színe. Aztán rájöttem: nem. Hanem ez harmonizál legjobban a kispapák arcával. Ott ültem az ágy fejénél, simogattam az én drágám haját, fogtam a kezét. A fájások szünetében pedig kirakóst játszottam az ujjcsontjaimmal. Látni nem sokat láttam, mert a hasán egy zöld paraván volt, ami mögött hol ez, hol az tűnt fel és el, mint egy bábelőadásban. (Legalább már tudom, honnan ered a bába szó.) Belém is villant, hogy erről a jelenetről mintázhatták a Piroska és a farkas meséjének záróképeit, és már vártam, hogy egy nyisszantás után a nejem hasából is kiugrik a kislányunk épen, egészségesen. (Csak akkor fagyott meg bennem a vér, amikor eszembe jutott, hogy az eredeti történetben követte őt a drága nagymama is.)
Amíg én ezekkel a gondolatokkal foglalatoskodtam, a lányunk megmakacsolta magát félúton. Úgy döntött, hogy se ki, se be. Az idő múlt, éjfél felé jártunk. Ebből már nem lesz november 30-i baba, csak december elsejei. Az aggódó nagyszülőknek nyugtató telefon ment (- Nem, kedves mama, nincs gond, csak még eltart pár órát. Igen, kedves mama, ebben is rám hasonlít, ő sem tud kijönni a hó végén…) aztán vissza a szülőszobába.
A helyzet változatlan. Akkor most hogy szedik ki? – sápadoztam. – Ez fogós kérdés – felelte az orvos rövid huzavona után. És tényleg. Előkerült az ominózus eszköz, és végre-valahára a mi gömbölyű kislányunk is előbújt.
Pár nap múlva engedték haza a nejemet a kórházból. Ő búcsúzóul átadta a bélelt borítékot a dokinak – megérdemelte, tényleg „legény volt a gáton” – majd hazazötyögtünk a fincergő batyuval. Mindenki boldog volt, főleg a feleségemnek az előző házasságából született kisfia, Andris. A kistesó csak egyvalakinek okozott csalódást: a horrorfilmeken nevelkedett szomszéd kölöknek. Ma is fülembe csengenek fitymáló szavai: – Á, ez nem is féltestvér, hanem egész!