Tekercs, a ronda anakonda – úgy tartja a mende-monda – nem éppen nyalka alkata miatt örök magányt fogadott. Gondolta, ha már helyzete adott, és illő hüllőlányt sohase kapott, legjobb lesz, ha inkább maga dönt kénytelen: él tovább ezután kéjtelen.

Elhatározása akkor dőlt dugába, amikor belepistult egy ildomos idomú libába. A hegyes begyes lúd maggal teli csőrét épp úgy csűrte csavarta, hogy belőle egy silány selejtet véletlenül leejtett a kígyó testére – vesztére.

- Szemet vetett reám! Na lám! Ő lesz hát arám. – ujjongott a boa (Boah!)

A libához is eljutott a nászötlet nesze, de volt esze. Hamar kapcsolt, hogy ők ketten teljesen mások, és van rá ezer más ok, amiért önmaga s az udvar előtt csak ég vele. Hát ég vele!

Ám a kígyó bevetett minden eszközt! Egyebek közt üldözte: legelőbb a legelőn tette a szépet, majd még tovább lépett. Szedett egy tip-top csokor libatopot, kínált egy szexi liba-topot, majd ajándékához ajánlott egy elit villásreggelit.

De mert a szót szóba kétágú nyelvével öltötte, vágya tárgyát e rémes románctól az undor töltötte.

Ezért így szólt a liba – s ez lett kis híján a végzetes hiba!

- Ideje, hogy számba vegyem, mi nyomja begyem. Más vagy, mint hittem, ne lábatlankodj hát itten! Inkább heverjek liba-libidómmal örökké parlagon a pamlagon – csak Te ne bámulj tátott szájjal énrám! Ne imádj se hangosan, se némán!

Ám hiába volt szívszerelme szava érdes, a kígyó ettől nem lett mégse mérges – hisz boa lévén nem volt az a fajta (bár ez nem múlt rajta). Úgy tűnt hát: lelke lágy. De aztán kitört rajta a bosszúvágy! Így reagált Tekercs – se perc: – Ha hidegvérrel szakítasz velem, ebben nem én vagyok a ludas, kedvesem! Reméltem, hogy szerethetlek, hiszen még csak meg sem vetlek, amiért nem tetszik Neked, amilyen vagyok, és a nyakatekert nyom, amit utánam hagyok. A szívem viszont egy igazi kincs! És bár lábam az nincs, de van rajtam ezer pazar pikkely, s azt nem írja elő semmiféle cikkely, hogy Te rám ezért pikkelj! Nem bújhatok ki bőrömből a kedvedért, még ha sszerencsétlenül sszenvedek is ssziklasszívedért! E bensőséges kapcsolat már jussom! Kell, hogy egy fránya lányka egyszer nekem is jusson! Imádlak eszméletlenül, hát meglásd, nem maradsz emésztetlenül!

S nem várva, hogy az értelmetlen érzelemből kigyógyul – nem hiába volt tetőtől farkig kígyóbul – gyűrűjét húzta a libára, ki szárnyait kulcsolta imára.

- Istenem! Taszít ez az iszonyú viszony. Bizony! És micsoda mocsok, mit ez itt összelocsog! Nem leszek egy ilyen pára párja – akárhogy várja -, és nem végzem kihűlőfélben, egy hüllőalfélben! E sziszegő szószegő roppant szerelmével nem fojthat agyon! Ezt nem hagyom! Hát itthagyom!

S mert a nyúzott lúd ezzel nem túlzott, utolsó erejével elhúzott.

- Micsoda vadlúd ez, szerelmemtől szárnyal! – mormolta a kígyó, arcán kaján árnnyal. – Visszajön még hozzám, vágyja ölelésem! Mármint hogyha hagyom! – folytatta epésen.

Persze a liba már sohasem tért vissza. (Manapság szavait gáláns gúnár issza.)

A kígyó viszont váltig vallotta: viszonzatlan érzése tiszta és valós, a lúd hát neki szerelmével örökké adós.

Sosem jött rá, hogy a ravasz ragaszkodás és az állhatatos állkapocs csak ál-kapocs. Inkább becsavarodott testben-lélekben hontalan. Majd kimúlt, ahogy csúszni vágyott: nyomtalan.