A lenti sorokkal életemet zárom.
Érdekel, milyen volt? Íme memoárom:

Rövidke életem úgy indult pár hete,
Családom megcsodált: Micsoda szép pete!
De a sors mostoha, hamar lettem árva:
Jóanyám otthagyott, egy sajttálba zárva.
Magamból kikelve kirepültem végre,
Lábamat rányomtam süteményre, krémre.
Nem kapott el sosem légypapír vagy csapda,
Szemem összetett volt, semmi be nem csapta.

Ám a lelkem, sajnos, nem volt ilyen komplex.
Azt hittem, az élet párosan majd jobb lesz.
Egy langy őszi napon barátnőre leltem.
Szárnyam alá vettem, s éltünk tovább ketten.
Szép volt minden, amíg… rá nem beszélt arra,
Nézzem meg, hogy mit rejt a hűsmélyű kamra.
Hús feküdt egy tálban, akácmézzel pácolt.
Rögtön rárepültem… de már látom, kár volt.
Ottragadtam benne, s párom nem segélt meg.
Inkább énrám kente rögtön az egészet.
Mennyi baj van veled! – támadt nekem dúltan.
Azzal úgy otthagyott, zizzenni se tudtam.

Dühében beárult, azaz be is köpött,
(Mint a lángolt kolbászt, a kamrapolc fölött).
Veszett zümmögéssel odacsalt egy embert,
Akit a látványom szemlátomást hergelt.
Tudtam, hogy helyzetem több mint csapnivaló.
Érkezett már felém vészjóslón a bakó.
Kezében egy újság, ezzel ütött engem.
A lesújtó hírtől lapos lettem menten.
Hallottam a hangját: „Azt kívánom, dög légy!”
Érzem, fog az átka…
Búcsúzom…:
„A döglégy”.

UI: Ami pedig álnok páromat illeti,
Kövesse sorsomat, azt kívánom neki.
Fogyjon el mielőbb élete kanóca!
(Remélem, hallottad, légyölő galóca…)