Március volt. Tavasztündér fürgén lépkedett a fák között, karcsú ujjaival megcirógatta az ágakat, lágy érintésével ébresztgette a bokrokat. Keltegette a természetet. Egyszer csak mellette termett kishúga, Kikelet.
- Hadd segítsek én is! – kérte nővérét.
Ám Tavasztündér arrébb hessegette: – Kicsi vagy, korai ez még Neked! Foglald el inkább magad valami mással!
Mit volt mit tenni, Kikelet szomorúan eloldalgott. Ahogy így az erdőben poroszkált, két favágóra lett figyelmes, akik nemrég fejezték be a munkát. Mellettük halomban állt a fa, de ahelyett, hogy elégedetten pihentek volna a tisztáson, hangosan veszekedtek. Kikelet közelebb lopódzva meghallotta, hogy miről folyik a parázs vita.
- Dehogy adok neked az enyémből! Ha nem hoztál ebédet, magadra vess! Ez nekem is épp hogy csak elég. Majd ha eladtuk a fát, neked is lesz miből megtömnöd a tarisznyádat!
Kikelet elkeseredve hallgatta az önző favágót.
- Még hogy mindenhová megérkezett a tavasz és a meleg! Hiszen ennek az embernek jégből van a szíve! – gondolta. Hanem hirtelen eszébe jutott valami:
- Majd én felolvasztom és megmelengetem! Most már tudom, mi lesz az én feladatom! Elviszem a tavaszt az emberek szívébe!
Megörült az ötletnek, és elszaladt, hogy megkérje a Napocskát: legyen a segítségére. A Nap szívesen ráállt a dologra, és addig csiklandozta a mogorva favágót, amíg annak mosolyra nem húzódott az ajka. Hanem ennél többre nem jutott, az öreg továbbra is egyedül falatozott a fa tövében.
- Nem baj, egy mosoly is sokat ér! – lelkesedett Kikelet. Másnál pedig majd még több szerencsével járunk!
Azzal útra keltek a Napsugárral. Egész nap járták a vidéket, és ahol szomorúságot, haragot, gyűlölködést láttak, azt igyekezték jóra fordítani. Hanem a feladat nehezebb volt, mint hitték. Sikerült ugyan egy-két embert felvidítaniuk és megbékíteniük, de nagyon lassan haladtak, és sokaknál, úgy tűnt, egyáltalán nem jártak sikerrel.
Kikelet fáradtan és csalódottan tért haza, és aztán napokig ki sem dugta az orrát. Addig-addig búslakodott otthon, mígnem a nővére is felfigyelt erre, és megkérdezte tőle, hogy mi bántja. Kikelet erre elmesélte neki, hogy mi volt a terve, és hogyan vallott kudarcot. – Tudod, nővérkém, – tette hozzá végül –, most már értem, hogy milyen nehéz lehet Neked minden évben tavaszba borítani a természetet. Milyen fárasztó lehet mindenhová eljutnod, ültetned, vetned, a fákat pedig egyenként termőre fordítanod!
Ám nővére csak mosolygott. – De hisz ez nem mind az én dolgom! Valóban sok magot kell elhintenem, de a korábban elültetett növények már maguk szórják el a magjaikat. A fákat, bokrokat virágba borítom, de aztán azok már egymást porozzák be a méhecskék és a szél segítségével. A tavasz ekkor már magától virul tovább, és teljesedik ki. – magyarázta a Tavasztündér. – Ez az embereknél is ugyanígy történik. Ha valakinek a szívébe elülteted a szeretetet, az ott gyökeret ver. Később pedig ez az ember is el fogja hinteni maga körül a szeretet magját. És az örömét is továbbadja másoknak, mint a virágok a virágport. Ha nem is a szél és a méhecskék segítségével, de egy mosollyal, pár kedves szóval vagy jótettel a szeretet végül eljut mindenkihez.
- Én mégis úgy láttam, hogy csak egy-két embert sikerült boldogabbá tennem… – kétkedett továbbra is Kikelet.
- Tudod, húgocskám, a kertészkedésben a legfontosabb a türelem. Időt kell hagynod, hogy a szeretet, az igyekezeted gyümölcse beérjen. Ám előbb vagy utóbb, de sikerrel jársz. Nézz csak oda – intett Tavasztündér a közeli rét felé, ahol annak idején a két favágó veszekedett.
Az egykor mogorva öreg most is ott volt, hanem mintha kicserélték volna. A falubelijei körében üldögélt, és a forró cipót bőven szelve, a jóféle bort gazdagon mérve, fütyörészve vendégelte meg a társaságot.
- Ugye most már Te is elhiszed?! – ölelte át Tavasztündér a húga vállát. Kikelet pedig fülig érő szájjal bólintott, majd elégedetten összekacsintott a lombok közt kukucskáló Napsugárral.